2007. október 21.

-Emlékszel az első találkozásra a bányával?
-Azt nem lehet elfelejteni. 1987. október 24-én szálltam le először a bányába a XX-as, majki aknán, mint vájártanuló. Mivel jól tanultam, s indultam a Szakma Kiváló Tanulója versenyen is, a harmadik évet úgy kezdtem, hogy csapatra kerültem. Tehát dolgoztam az iskola végzése mellett. 1990-ben szabadultam fel, s ekkor teljes munkaidőben folytattam a munkát. Három évig csapaton dolgoztam, utána kerültem át egy frontbrigádba. Ez több pénzzel járó váltás volt, s az is vonzott, hogy több fiatal társam is ezt választotta, s a korosztályom tagjai között jól éreztem magam. 2000-ig, a majki akna bezárásáig voltam itt, majd átkerültem Márkushegyre.
-Mentél felfelé a ranglétrán.
-1996 óta frontmester-helyettes vagyok, s ebbe a beosztásba kerültem át a márkushegyi aknára is.
-Hány éved van a föld alatt?
-Tizenhat év, plusz az iskola három éve és 4600 műszak. 2008 szeptemberéig számoltam, hogy meglesz az ötezer műszakom. Remélem, hogy a bányaüzem még működni fog, az egészségem is engedi, s így kedvezően alakulnak a dolgok számomra.
-Az az életnívó, amit a kezdetektől fogva elértél, tartható ma is?
-Igen, de most, hogy az ország gazdasági helyzete így alakult, sokkal többet kell tennem azért, hogy azt a színvonalat tudjam tartani, amit eddig elértem és megszoktam. A hétvégén is gyakran be kell mennem ahhoz, hogy ne essek vissza anyagilag. Tehát nekem nem a pluszért kell hajtanom, hanem azért, hogy megmaradjak a megszokott szinten.
-A szakszervezetnek tagja vagy?
-1990. óta igen, de eddig semmilyen tisztségem nem volt.
-Milyen az emberek közérzete Márkushegyen?
-Bizakodnak, mást nemigen tehetnek. Remélik, hogy ezzel a szénfillérrel megmarad a cég 2010-ig. Utána már bizonytalan a dolog, bár az erőmű jövője 2014-ig szól, s ez bizakodást ad a bányának és az ott dolgozó bányászoknak is. Persze semmire nincsen garancia, csak reménykedhetünk. Az én személyes sorsom talán kedvezően alakul, s az a két év, ami hiányzik a bányásznyugdíjhoz, meglesz, de nem mindegy, hogy a pajtásaimra milyen jövő vár.
-Egészségileg hogy érzed magad?
-Bár még nem érzem súlyosnak, de az egészségi állapotom sem a régi, hiszen 1997-től vagyok a szénfalon, mint vájártanuló, már a harmadik évben nekem is le kellett a műszakot dolgoznom a többiekkel, nem volt kivételezés. Igyekeztem megfelelni ezeknek az elvárásoknak, de egy fejlődésben lévő szervezet jobban károsodik a megerőltető munkától, mint aki már felnőttként kényszerül fokozott erőkifejtésre. Nyirkos, nedves, huzatos és szénporos helyeken kellett dolgozni, s ezek hatása ilyenkor jelentkezik. Fájnak az ízületek, a gerinc, a hát, de nem a betegállomány, hanem a még hiányzó műszakszám lebeg az ember szeme előtt. Valahogy úgy gondolkodik: ezt a négyszáz műszakot fél lábon is kibírom, aztán majd kezeltetem a bajaimat.
-A legutóbbi országos Borbála napi ünnepségen "Kiváló Bányász” kitüntetést vehettél át. Van még rangja a bányászkitüntetésnek?
-Úgy gondolom, igen. Mint minden elismerésnek, amit a szakma ad az embernek. Persze a bányászat csapatmunka. Ha nem segítjük egymást, akkor hiába minden igyekezet, egyedül nem megy. Ezért, bármennyire is sablonosan hangzik ilyenkor, de egy kicsit a pajtásaim is benne vannak ebben a kitüntetésben.
-Van a bányásznak tekintélye?
-Erősen kopik. Főleg azért, mert a bánya már nem biztos egzisztenciát nyújtó munkahely. Régen másként volt. A feleségem bányászcsaládból származik, a nagyapja is bányász volt, tőlük hallottam, hogy mennyire megbecsült foglalkozás volt a bányában dolgozni. Más szemmel, elismerően néztek arra, aki naponta leszállt a mélybe. Aztán a népgazdaság értékeinek elherdálóivá váltunk, felesleges kolonc lettünk, így alakult a megítélésünk. Ami a lelket tartja bennünk, az a szerzett vívmány, a bányásznyugdíj és egyéb, a szakszervezet által kiharcolt jogosultság.
-Nem bántad meg?
-Nem. Remélem, hogy a gyerekeimet még el tudom indítani a pályájukon, s a bánya is tovább tud működni. Remélem. És mint tudjuk, a remény hal meg utoljára.

Hozzászólás írása:

• Kérjük jelentkezzen be!