Hamvas István
Új időszak kezdődik
Negyvenegy, a Paksi Atomerőműben eltöltött év után nyugdíjba vonul Hamvas István vezérigazgató. A 66 éves szakember pályáját fizikusként kezdte, majd osztályvezetői,főosztályvezetői és műszaki vezérigazgató-helyettesi pozíciókat töltött be, míg 2010-ben kinevezték a vállalat vezérigazgatójának. Tagja a legendás „csikócsapatnak”, annak az elkötelezettségéről híres hazai atomenergetikai szakembergárdának, amely elsőként tanult meg atomerőművet üzemeltetni az országban, és kezdetektől bábáskodott az erőmű üzembe helyezése fölött. Vezérigazgatói időszakát nyugodt üzemeltetés, termelési és biztonsági rekordok, műszaki fejlesztések jellemezték. Búcsúzása alkalmából a kezdeti évekről és arról a korszakváltásról beszélgettünk, amelynek határára 2017 végére érkezett el a Paksi Atomerőmű.

Mi lesz az első dolgod az első nyugdíjas napodon?

Nem is tudom, nem gondoltam még át. Szeretek kertészkedni, azt biztosan csinálom majd. De minden nyugdíjas ismerősöm azt mondja, hogy a szellemi tevékenység hiányát nem pótolja a fizikai munka, szóval arra is gondolnom kell, hogy ne kerüljek „szellemi űrbe”. De ezt lerendezem magammal.

Marad kapcsolatod az erőművel, a korábbi munkáddal?

Azt, hogy mit hoz a jövő, most még nem tudom. De az természetes szándékom, hogy a személyes kapcsolatokat megtartsam, és ezen keresztül, ahol csak tudom, segítsem eddigi kollégáim munkáját.

41 évet dolgoztál a cégnél. Emlékszel még az első napra?

1977. augusztus 1-jén volt az első napom. Akkor még a központ Pesten volt, a Nehézipari Minisztériumban. Szabó Benjamin, Béni bácsi – aki akkoriban még igazgatóként dolgozott – minden felvett diplomással elbeszélgetett, így velem is azon az első napon. Én már a százhuszonnyolcadik ember voltam Ez csak azért érdekes, mert az 1. blokk üzembe állásának tízéves évfordulóján, 1992-ben találkoztunk újra, és ő ennek a rövid beszélgetésnek szinte minden szavára emlékezett.

A Paksi Atomerőmű Vállalathoz történő felvételemet követően rögtön két és fél évre a Központi Fizikai Kutatóintézetbe kerültem betanulásra. Ott volt már akkor is két kísérleti reaktor, és voltak szakemberek, akiktől én is, az akkori kollégáim is rengeteget tanulhattunk. Meghatározó időszak volt ez sokaknak, nekem is. Rendszeresen lejártunk Paksra, figyelemmel kísértük az építkezést, ami nekem – mint pályakezdő fizikusnak – sok remek mérnöki megoldást tanított meg. Sokat mentünk külföldre tanulni, zömében Oroszországba, Novovoronyezsbe, de többször jártunk a Bohunyicei Atomerőműben és a Greifswaldi Atomerőműben, ahol az üzembe helyezéssel és az üzemeltetéssel kapcsolatos munkákkal ismerkedhettünk meg.

Sokan mondják, hogy részt vettek már egy atomerőmű-építkezésen – én ezt így nem jelenteném ki. Az egykori „csikócsapat” nem az építkezés végrehajtásában vált vezetővé, hanem az üzembe helyezés, az üzemeltetésre való felkészülés során. Elképesztő motivációnk volt, minden megismerhetőre fogékonyak voltunk. Az akkori átlagéletkor 32-33 év volt az erőműben. Hajtott a belső lelkesedés, többet csináltunk, mint amit kellett volna, nem foglalkoztunk a munkaidővel. Szerintem ugyanez lesz majd az új blokkok megépítésén dolgozó fiatalok hozzáállása is.

Azt hiszem, láttalak egy fotón az indításnál.

Igen. Nem szoktam arról beszélni, hogy milyen szerepem volt az 1. blokki reaktor legelső indításánál. Az indítás ugye egy elég összetett, több mint 8 órás folyamat volt. Az akkori sajtó a kezdeti műveleteket örökítette meg: azt lehetett látni, amint Nagy Sanyi felhúzza a rudat, és Beier Matyi mint indításvezető fizikus ott van mellette. Az indítási folyamat elkezdését követően volt egy műszakváltás, és én kerültem az indításvezető fizikus munkakörbe. Végül azt a folyamatot, amikor a reaktor kritikussá vált, én irányítottam. Szerencsém volt csak persze, semmi egyéb, hogy a reaktor első kritikussá válása az én műszakomban következett be. Történhetett volna ez bármelyik másik, arra felkészült kollégám műszakjában is. Közös munka volt, és együtt örült a csapat. A kritikussá válást aztán úgy ünnepeltük, ahogy ma a legszigorúbban tilos lenne, Pónya József vezérigazgató meghívott minket egy pezsgős koccintásra a tartózkodóba. Előtte odajött hozzám a Népszabadság újságírója egy riport készítésére, de engem az esemény megünneplése jobban érdekelt, így erről a történetről nem született cikk.

Voltál fizikus, osztályvezető, főosztályvezető, műszaki vezérigazgató-helyettes és persze vezérigazgató is az erőműben. Melyik időszak volt a legjobb? Melyik munkát szeretted leginkább?

Szokták mondani, hogy szerencsés vagy, ha a hobbid a munkád is. Nálam kicsit fordítva van, a munkám vált a hobbimmá. Bármit csinálok, szeretem azt a lehető legjobban csinálni. Éppen ezért a teljes időszakra – a tanulmányaimat is beleértve – azt mondom, hogy ha újra kezdhetném, ugyanígy csinálnám. Fizikusként, vezetőként, vezérigazgatóként – ahol a szakmámtól már ugyancsak eltávolodtam – is meg tudtam találni a munka szépségeit, és kezelni tudtam a nehézségeit. Mondják, hogy néhány évente kell az embernek a váltás, mert addigra kijön belőle, amire képes volt az adott területen, és újat akar. Ez velem is így volt, de ez szerencsére egy hatalmas cég, nagyon sok területtel: 41 év alatt többször válthattam úgy, hogy a munkahelyem változatlanul az atomerőmű maradt. A kezdetekben az üzembe helyezésre való felkészülés, majd maga az üzembe helyezés volt óriási újdonság – és ez nagy sikerélményt adott.

Utána kezdődött az üzemeltetés, amire sokan azt hiszik, hogy innentől minden egyszerű, pedig dehogy. Ismét tanulni kellett, ki kellett alakítanunk a folyamatokat, a működést, a munkaszervezést. Erre nem kaptunk mintát. Jártuk a külföldi erőműveket, tanultunk, hoztuk haza a megoldásokat, és együtt, csapatként találtuk meg a saját utunkat. A közös munkából kiforrott egy olyan üzemeltetési gyakorlat, amely a mai napig meghatározó, és amit később, az időközben létrejött WANO és egyéb nemzetközi szervezetek is megfelelőnek minősítettek.

Ezt követően is jöttek új szakmai kihívások, és a maga módján mindegyik szép volt. Például a reaktorok teljesítményét kezdetben nem tudtuk a garantált névleges értékre felvinni. Nem azért, mert műszaki problémánk lett volna, hanem mert hamarabb elértük a garantált 440 MW villamos teljesítményt. Ez azt jelentette, hogy a reaktoraink hatásfoka jobb volt, mint ahogy az a tervekben szerepelt. 1991-92 környékén aztán ezt is megoldottuk, minden szükséges engedélyt megszerezve felterhelhettük a reaktorokat névleges teljesítményre, ami a több évig tartó teljesítménynövelési munkánk első sikeres lépése volt.

Utána kezdődött az üzemeltetés, amire sokan azt hiszik, hogy innentől minden egyszerű, pedig dehogy. Ismét tanulni kellett, ki kellett alakítanunk a folyamatokat, a működést, a munkaszervezést. Erre nem kaptunk mintát. Jártuk a külföldi erőműveket, tanultunk, hoztuk haza a megoldásokat, és  együtt, csapatként találtuk meg a saját utunkat. A közös munkából kiforrott egy olyan üzemeltetési gyakorlat, amely a mai napig meghatározó, és amit később, az időközben létrejött WANO és egyéb nemzetközi szervezetek is megfelelőnek minősítettek. Ezt követően is jöttek új szakmai kihívások, és a maga módján mindegyik szép volt. Például a reaktorok teljesítményét kezdetben nem tudtuk a garantált névleges értékre felvinni. Nem azért, mert műszaki problémánk lett volna, hanem mert hamarabb elértük a garantált 440 MW villamos teljesítményt. Ez azt jelentette, hogy a reaktoraink hatásfoka jobb volt, mint ahogy az a tervekben szerepelt. 1991-92 környékén aztán ezt is megoldottuk, minden szükséges engedélyt megszerezve felterhelhettük a reaktorokat névleges teljesítményre, ami a több évig tartó teljesítménynövelési munkánk első sikeres lépése volt.

Melyik időszak volt a legnehezebb?

Nyilván a 2003-as üzemzavar, bár inkább az előtte, mint az utána lévő időszak. Az 1994–2003 közötti időszakot az atomerőmű történetében semmiképpen sem lehet sikeresnek tekinteni. A termelési és biztonsági szempontokat tekintve a prioritások elsődleges és másodlagos sorrendje ebben a rövid időszakban gyakorlatilag mindkét szélsőségig eljutott. Eleinte a termelés szorította háttérbe a biztonság szempontjait, majd amikor látszott, hogy ez nem működhet, akkor a biztonság olyan érvényre juttatása lett jellemző, ami nem számolt a negatívan ható egyéb hatásokkal. 2003 után
kilábaltunk ebből, sikerült egészséges összhangot teremteni biztonság és termelés között. A biztonság elsődlegességét minden esetben, de csakis átgondoltan szabad érvényesíteni. Megtanultuk, hogy csak biztonságosan lehet gazdaságosan és hatékonyan termelni. Ennek a szemléletnek az eredményei az erőmű elmúlt több mint tízéves eredményeiben egyértelműen látszanak.

Mire vagy a legbüszkébb?

Ezt elég nehéz összeszedni. Magamban érzek büszkeséget arra, hogy a 2003 után lelkileg megviselt szakembergárda önbizalmának helyreállításában szerepem volt. Sikerült levetkőzni azokat a hibákat, amelyek az üzemzavarhoz vezettek. Olyannyira, hogy képes volt a csapat megvalósítani a közelmúlt nagy fejlesztéseit, a teljesítménynövelést, az üzemidő-hosszabbítást, a 15 hónapos üzemanyagciklusra történő átállást. Az én szerepem ebben annyi volt talán, hogy katalizáltam a folyamatot, motiváltam a csapatot. Ami miatt ezen túl még büszkeséget érzek, az az, hogy gondoltunk a jövőre is. Az erre vonatkozó tulajdonosi döntést követve sikerült mind a négy blokk üzemidő-hosszabbítását engedélyeztetni. Túl ezen, az új blokkok építésére vonatkozó ötletet az ún. Teller-projekt végrehajtásával megalapoztuk és engedélyezésre előkészítettük. Büszkék lehetünk arra, hogy 2009-ben az országgyűlés 95%-nál magasabb arányú „igen” szavazattal megadta az új blokkok létesítésére szóló elvi engedélyét. A 2003-tól 2017-ig tartó időszakra azt tudom mondani, hogy a prioritások a helyükre kerültek, a nagy célok, a hatékonyságjavítás, biztonságnövelés és a jövőépítés
eredményeit látjuk mostanra. Mindenki büszke lehet erre, aki ezekben részt vett, és úgy látom, a külvilág is egyértelműen elismeri az eredményeinket.

Miért pont most döntöttél a nyugdíjba vonulás mellett? 

2017 vége mérföldkőnek számít az erőmű történetében. Lezárultak az üzemidő hosszabbítással kapcsolatos munkák mind a négy blokkon. Az elmúlt években elért termelési és biztonsági mutatós rekordokkal igazoltuk, hogy gazdasági és biztonsági szempontból is megvan az alapja a hosszú távú üzemelésnek és az új blokkok építésének. Ezen túl pedig az idén betöltöm a 66. évemet. Idén új időszak kezdődött erőművön kívül és belül egyaránt, olyan új feladatok jelentkeztek, amelyek megoldása fiatalabb, hosszabb időtávban aktív embert igényel.

Milyen új feladatok lesznek? Hogy látod, mivel kell majd leginkább foglalkoznia az utódodnak?

Amit az első nagy kihívásnak látok, az az új blokkok építésével, az erőmű szakembergárdája meglévő tudásának hasznosításával kapcsolatos. Amit sajnos vezérigazgatói szerepemben nem tudtam elérni, az az, hogy a Paksi Atomerőmű Zrt. és Paks II. viszonyát úgy alakítsuk, hogy a tudás, a hajtóerő, a belső akarat, ami ehhez a hatalmas munkához az emberekben rejlik, az tényleg hasznosuljon. A brüsszeli döntés miatti értelmetlen szeparáció ezt majdnem lehetetlenné teszi: ahelyett, hogy a két cég vállvetve segítené egymást, ezt bürokratikus döntések akadályozzák. Az életben a józan ész végül mindig feloldja az ilyen problémákat. Ennek elősegítése egy olyan kihívás lesz a közeljövőben, amin dolgoznia kell az utódomnak. 

A másik, ami nagy odafigyelést igényel majd, az a humánerőforrás-gazdálkodással kapcsolatos kérdéskör. 20 év van hátra az üzemeltetésből, illetve az 1. blokknak már csak 15. Ez idő alatt a társaság több mint 54%-a eléri a nyugdíjkorhatárt, ők innen fognak nyugdíjba menni. Amikor ez megtörténik, problémát jelent majd, hogy helyükre korlátos időre valakit fel kell venni. Ugyanígy a mostani csapat fiatalabb része már nem innen fog nyugdíjba menni. Nyilván ők az életüket igyekszenek majd úgy rendezni, hogy ne a nyugdíjhoz közeledve kényszerüljenek váltani. Hosszú távon ezt a humánerőforrás-problémát meg kell oldani úgy, hogy mindig legyen elegendő szakember.

Ha ehhez hozzáteszem, hogy az új blokkok építése miatt is szakemberhiány van, akkor még inkább látszik ennek a kihívásnak a nagysága. 

Megoldani ezt pedig csak akkor lehet, ha a két vállalat ugyanúgy és együtt gazdálkodik, ha egy kézben marad a humánerőforrás felelőssége, mert semmiképpen nem engedhető meg az, hogy a két cég egymással vetélkedjen. Most megállapodás van köztünk, nem Paks II. szívja el az embereket, hanem akik átmentek, azokat támogattuk ebben, hiszen tudjuk jól, hogy oda is kell szakember, és per pillanat mi könnyebben pótoljuk őket. Probléma rövid távon inkább azzal van, hogy a következő három évben közel 350 ember, tapasztalt munkavállaló megy el nyugdíjba. A munkaerőpiacot figyelve nem lesz egyszerű feladat pótolni őket: néhány éven belül valószínűleg egy nagyon erős átgondolást és paradigmaváltást igényel majd a humánerőforrás-gazdálkodás területén ez a helyzet. Ezzel az utódomnak és a tulajdonosnak foglalkoznia kell.

A harmadik kihívás, amivel múlt évben már szembesültünk, hogy a villamos energia piaci árának alakulása miatt nagyon oda kell figyelnünk az önköltség szintjére. Még nem volt úgymond elemi erejű ez a tendencia, de a stratégiánkban már célként tűztük ki az önköltségcsökkentést, mert ha nem tesszük, akkor elveszítjük azt az alaptételt, hogy az atomenergia a legolcsóbb. A munkaerőpiac irányából pluszterhek jelentkeznek majd ezen a területen – a munkaerőhiány miatt megemelt bérek, az Y generáció munkával kapcsolatos igényei. A csökkentés három területen történhet: az egyik, amikor a hatékonyságunkat javítjuk mi magunk – azonos költségszinten nő a termelési képességünk. Ez sok mindent takarhat a szervezettebb munkavégzéstől a költségtakarékos viselkedésig. A második a tulajdonos kompetenciájába tartozó költségek, mint például a menedzsmentdíj, a támogatások vagy a csoporton belüli leányvállalatoktól vásárolt szolgáltatások díja – ez is a tulajdonos racionalizálási szándékától függ. A harmadik pedig a külső tényezőktől, jogszabályoktól függő költségek, például a Központi Nukleáris Pénzügyi Alap vagy a vízkészlethasználati díj, az adókat nem is említve. Mindhárom területre figyelni kell majd a jövőben.

Mit üzennél annak, aki most kezdi a munkát az atomerőműben?

Régebben mindig köszöntöttem az új belépőket, és most is azt mondanám, amit nekik szoktam: hogy nagyon szerencsések, amiért itt dolgozhatnak. De a szerencse csak annak jó, aki tesz is azért, hogy kihasználja a lehetőségeket. Itt, ha valaki dolgozik, jó munkahelye lesz, jó közösségben, látható eredményekkel. Ez a lehetőség azonban egyben felelősség is: működtetnünk kell az atomerőművet, mégpedig biztonságosan és hatékonyan. Kérek tehát mindenkit, hogy elkötelezetten, a vállalati kultúránkat megőrizve, a nukleáris biztonság szempontjait figyelembe véve felelősséggel tegye a dolgát.