Hatvan évnyi szakszervezeti tagság - Majoros János munkásságának elismerése
Hatvan évnyi szakszervezeti tagság. Kezdés ipari tanulóként, majd több évtizedes munkálkodás, és nyugdíjasként is aktív folytatás. Önzetlen fáradozás, viszonzásként a közösség megbecsülése, köszönete. Majoros János szakszervezeti múltja és jelene összegezhető így e pár mondatban. A Paksi Atomerőmű nyugdíjasainak társképviselője, a PADOSZ Nyugdíjas Tagozatának vezetője 2018 novemberében rangos elismerésben részesült, átvette a villamosipari szakszervezeti dolgozók legmagasabb kitüntetését, a VD aranygyűrűt. Majoros János tevékenységével hosszú időn át aktívan segítette az Egyesült Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége céljainak megvalósulását, eredményeinek elérését, és a kiemelkedő értékű munkát végzett a tagság érdekében, képviseletében.

– Mivel mozdonyvezető szerettem volna lenni – kezdi visszaemlékezését János –, 1958-ban, az általános iskola befejezését követően az újonnan indított jármű-mozdony-lakatos szakon tanultam tovább, és ipari tanulónak jelentkeztem a sztálinvárosi vasút fűtőházába, ahol a mozdonyok javítását végezték. Ott odalépett hozzám egy 45 év körüli mozdonyvezető, és átadott egy lapot, hogy töltsem ki. Ez a szakszervezeti belépési nyilatkozat volt. Mivel ezt a papírt egy nagy tiszteletben álló mozdonyvezetőtől kaptam, akit osztálytársaimmal együtt vezér úrnak hívtunk, természetesen kitöltöttem én is, és hasonlóképpen a többiek is. Addig soha nem hallottam a szakszervezetről, nem tudtam, hogy mi ez. És bár nem lett volna muszáj belépni, de mert az emberek szemléletében azt állt, hogy a munkásosztály egyet jelent a szakszervezettel, ezért csatlakoztunk. Így lettem 15 évesen szakszervezeti tag. A belépésünket követően a szaki bácsik kint reggeliztek a fűtőház mellett, mi pedig bent a szakszervezeti irodában. Aztán, úgy adódott, hogy én lettem a szakszervezeti bizalmi. Feladatom volt a bélyegek kiosztása az ipari tanuló társaim között, amit be kellett ragasztaniuk a szakszervezeti könyveikbe. Teltek múltak a hónapok, és egyszer az egyik osztálytársam úgy jött ki a művezetői irodából, hogy arcán látható volt a művezetőnek a keze nyoma, mind az öt ujjának a helye. Egy kicsit elsírta magát, és elmondta, hogy a művezető pofon ütötte. Nem voltam igazán bátor, de mintha valami lökött volna az iroda felé, késztetést éreztem, hogy bemenjek és beszéljek a művezetővel. Nagyon határozottan a szemébe mondtam, hogy csak a múltban lehetett a mesternek bántalmaznia az inast. Mi ipari tanulók vagyunk, minket nem lehet pofon ütni, nem lehet megverni. A művezető úgy meglepődött a szavaimon és a fellépésemen, hogy egy szó sem jött ki a száján, én pedig elégedetten léptem ki az irodából. Tulajdonképpen ezzel kezdődött a többiekért való megmozdulásom, kiállásom. Ez talán valamelyest a génemben is volt, mert édesapám is felemelte a szavát, amikor a helyzet és szíve ügye úgy kívánta.

– A későbbiek során milyen kihívások, megbízatások találtak rád?

– Miután 1961-ben elvégeztem a szakmunkásiskolát, és Pécsett megkaptam a bizonyítványomat, természetesen Dunaújvárosban (előző nevén: Sztálinvárosban) helyezkedtem el a vasútnál, mint mozdonylakatos. Rövid ideig dolgoztam a fűtőházban, mert októberben bevonultam katonának. A határőrséghez kerültem, ahol felvettek párttagjelöltnek. A katonaság után Székesfehérváron a Könnyűfémműben helyezkedtem el. Korábban is Székesfehérváron éltünk, és örömmel tértem ide vissza, mert nem tudtam Dunaújvárost megszokni.

A Könnyűfémműben is szakszervezeti tag lettem, és tevékenykedtem a KISZ bizottságban is. 1966-ban beszerveztek munkásőrnek, ahol raj-, majd szakasz- és tanfolyamparancsnokká neveztek ki. Közben tanultam, képeztem magam. Elvégeztem a színesfémipari technikumot, Veszprémben érettségiztem. Felkértek alapszervezeti párttitkárnak, de nem vállaltam. Technikusból rendészeti osztályvezető-helyettesnek, majd osztályvezetőnek léptettek elő. Akkor a szakszervezetben még nem töltöttem be tisztséget, csupán tag voltam.

– Az atomerőműves pályád miként alakult?

– 1981-ben jöttem a Paksi Atomerőműbe. Részt vettem a szakszervezeti életben, ahol tudtam, segítettem. Rendezvényeken, majálisokon vállaltam feladatot, majd később főbizalmi lettem. Az évek során a szakszervezet tette a dolgát, amiben mindig igyekeztem részt venni. 1989 előtt a legnagyobb kihívást, nehézséget a béremelések jelentették. Igazságosan nem lehetett bért eloszlatni. A fizikai állományúaknak tíz-húsz filléreket lehetett emelni. Aki kevesebbet kapott a másiknál, már zúgolódott. Mi, a szakszervezetisek voltunk a szükséges rosszak, ránk lehetett hivatkozni, hiszen a béremelés a szakszervezettel közös megállapodás alapján történt. Később változtak a körülmények, és a szakszervezet már nem vett részt a béremelések intézésében. A rendszerváltáskor 5 millió szakszervezeti tag volt az országban, azóta folyamatosan fogy a létszám, jelenleg háromszázezren vagyunk. Az iparági szakszervezeti szövetség (EVDSZ) a LIGA Konföderáció tagja. Sajnos kénytelenek vagyunk kimenni az utcára, vagy sztrájkolni, ha a másik oldalról nem hajlandók tárgyalni a szakszervezettel. Korábban sem volt egyszerű az ilyen helyzetek kezelése. Például az 1995-ös kétórás figyelmeztető sztrájk alkalmával én is csatlakoztam a sztrájkhoz. Csak ültem az asztalomnál, de amikor csörgött a telefon, felvettem, mert nem tudhattam, hogy esetleg nem egy rendkívüli esemény miatt keresnek-e. Aztán kértem a telefonálót, hogy nézzen az órájára, és hívjon másfél óra múlva. Ez vagy húszszor megtörtént akkor. A sztrájk eredményes lett, a béremelést kiharcoltuk.

A szakszervezeti vezetőség akkoriban figyelt fel rám, amikor a szállítási osztályt kft-be kiszervezték. Én összegyűjtöttem az emberek véleményét, a lehetőségeket és javaslatokat is, amelyeket jó tárgyalási alapként lehetett felhasználni. Egy másik alkalommal, amikor egy a dolgozók közös ügyét szívén viselő munkatársunk elhunyt, úgy éreztem, szólnom kell a megemlékezéséről. Írtam egy nekrológot. Az emberek ezt értékelték, és később már felkértek nekrológok írására, sőt volt, hogy a temetésen nekem kellett a gyászbeszédet elmondanom. Ez nem volt egyszerű feladat lelkileg és fizikailag sem. A nekrológ esetében mindig személyesen kerestem fel a hozzátartozót, részvétet nyilvánítottam, beszélgettem vele, fényképet kértem tőle, és ez így ment Pakson és vidéken, évtizedeken keresztül, 2007-ig.

Az évek során sok minden történt, de úgy érzem, bárhogy is alakult egy-egy helyzet, győztesként kerültem ki. Volt olyan demonstráció, amikor felemeltem a szavam, és cselekedtem, amiért bizonyos hátrányos következmények értek. Ma is vallom, hogy egy iparági kisnyugdíjassal is megtörténhet, hogy választania kell, hogy vagy a villanykályháját kapcsolja be télvíz idején, vagy a gyógyszerét veszi meg a patikában, de mindkettőre nem jut neki.

Megnyugtató volt számomra, amikor a szakszervezeti feladatomat a rendészeti munkám mellett a biztonsági igazgató egyetértésével, támogatásával végezhettem.  Büszke voltam a csapatomra, mert a legnagyobb létszámú karbantartási igazgatóság után nekünk, a biztonsági igazgatóságnak volt a legtöbb szakszervezeti tagunk. Minden munkaterületre szerveztem bizalmi csoportot, és sikerült megfelelő embereket találni az élükre. A fegyveres őrségnél is minden váltásban volt bizalmi csoport.

2003. április 10-től vagyok nyugdíjas. Sikerként élem meg, hogy kezdeményezésemre megvalósultak a céges nyugdíjas-találkozók.  2006-ban tartottuk először, két ütemben, tavasszal, ill. ősszel. Busszal vittük körbe a nyugdíjasokat az erőmű területén, majd az ebédlőben vendégül láttuk őket. Erről tudósítás jelent meg az Atomerőmű újságban, csoportképpel együtt. 2011-ben tartottuk a második találkozót, ezer fővel, ragyogóan megszervezve. A következő találkozóra 2015-ban került sor. A tervek szerint 2020-ban ismét lesz erőműves nyugdíjas találkozó.

2006. szeptember 12-én megalakítottuk a PADOSZ Nyugdíjas Tagozatát 111 fővel. Ma 334 tagja van a tagozatunknak. Összekötői rendszert alakítottunk ki, odafigyelünk a nyugdíjas társainkra.

Miután híre ment a PADOSZ Nyugdíjas Tagozata eredményességének, annak, hogy ha egy szakszervezeti nyugdíjasnak problémája akad, akkor az kap segítséget, ekkor többen jelezték, felszólaltak, hogy a nem szakszervezeti nyugdíjasoknak is szüksége lenne egy olyan képviselőre, aki szól az érdekükben, aki kapcsolatot tart velük és az erőmű vezetésével.  A második nyugdíjas találkozón nyílt szavazással választottak meg bennünket erre a feladta dr. Germán Endrével. Ketten képviseljük azóta is a Paksi Atomerőmű valamennyi nyugdíjasának az érdekeit.  Ez kezdetben nagy terhet, kihívást jelentett, sok szervezőmunkát igényelt, de ma már gördülékenyen folyik a munka, sokak megelégedésére látjuk el ezt a feladatot. Rendszeresen tartunk megbeszélést az erőmű humán igazgatójával, aminek eredményéről újságon keresztül tájékoztatjuk a nyugdíjasainkat. Tevékenységünkről továbbá beszámolunk az erőmű balatonfüredi és paksi nyugdíjasklubjában is. A szakszervezet nyugdíjasai mellett tehát foglalkozunk az összes nyugdíjas ügyével is.

Országos szinten sincs olyan cég, amely ennyit költ a nyugdíjasaira. Étkezési hozzájárulás, üdülési kedvezmény, sok támogatás megy a nyugdíjasok felé. Magam segédkeztem abban, hogy a nyugdíjasok karácsonykor szaloncukor helyett vásárlási utalványt kapjanak. Ezen aztán később változtatni kellett az adózási szabályok miatt. Részem volt a céges nyugdíjas búcsúztató ünnepség hagyományának megteremtésében. Ma méltóképpen búcsúztatják a nyugdíjasokat, és csak dicsőségére válik a cégnek, hogy köszönti az új belépőket. Szeretném elérni, hogy Hajba Antalnak, aki a kajak-kenu sport terén maradandót alkotott, méltó emléket állítsunk, és nevét valamilyen formában, egy emléktáblán megőrizzük. A tervek szerint egy a jövőben épülő sportlétesítmény az ő nevét viselné. Számos ügyben segítettem a nyugdíjasoknak, ezeket nem is lehetne itt mind felsorolni. Vannak azonban olyan problémák, amelyeknek ha hangot adnánk, többet vesztenénk, mint nyernék. A PADOSZ-hoz keddenként és péntekenként rendszeresen bejárok, de az EVDSZ-szel is jó a munkakapcsolatom. 

– Számos elismerést, kitüntetést kaptál, amelyek azt bizonyítják, hogy munkádat jól végezted, érdemes volt fáradozni, küzdeni.

– 45 év 1 hónapot dolgoztam 1958 szeptemberétől 2003 októberéig, a nyugdíjba vonulásomig. Nagyon büszke vagyok a Céggyűrű kitüntetésemre, és örömmel vettem át a VD aranygyűrű kitüntetést is. Az elsők között kaptam meg a 2003-ban alapított PADOSZ Kiváló Aktivistája plakettet. A 20 éves PADOSZ-tagság után járó karóra után megkaptam az 50 éves jubileumi plakettet is. Jó érzés ezért a jó csapatért dolgozni! Amíg egészségem engedi, teszem a dolgom. 2018-ban ismét megválasztottak a tagozat élére, de a következő ciklusban már mindenképpen szeretném átadni egy fiatalabb kollégának ezt a feladatot. 

Lovásziné Anna

 

Eseménynaptár
Tagszakszervezetek
Forró drót - letölthető újságok